Amikor konfliktus alakul ki a külvilággal, akkor ez azt jelenti, hogy nem tetszik az, amit a tükör megmutat.
Sokszor vetítjük ki a saját magunkban elítélt, elfojtott vagy fel nem ismert tulajdonságokat, késztetéseket. Úgy érezzük, nem vagyunk elég jók, és így nem vagyunk szerethetőek. A csecsemő nem marad életben, ha nem szerethető. Így alapvető érzés a szorongás lesz; elég jó vagyok, megérdemlem, hogy életben maradhassak?
A projekció az a folyamat, amikor kivetítjük másokra a saját késztetéseinket, tulajdonságainkat, énünk egy részét. Nagyon tudjuk a másikban bírálni, elítélni, rossznak bélyegezni ezeket a tulajdonságokat és késztetéseket. Nagyon sokszor ítéljük el akár magunkat is, az ösztön én késztetése miatt. A felettes én igyekszik 'jobb belátásra bírni' minket, és rossznak érezzük magunkat. Az ösztön énből jön az erő és az energia. Az el nem fogadás által pont önmagunk egy részét hasítjuk le. Pont az erőt tagadjuk meg. Nem ismerjük fel, hogy a megoldás az elfogadás lenne. Megfigyelhető ez a családi rendszerben is. Legelőször az Anya és az Apa képét, személyét kell elfogadnunk. A gyökerekből jön az erő és sokszor a szorongás is!
A szüleinket azonosítjuk az általuk elkövetett hibákkal, a gyengeségeikkel, nehézségeikkel és a mintákkal. Mindenképp érdemes felismerni, hogy az az indulat, amelyet a külvilággal szemben érzünk, megmutatja nekünk a bennünk rejtezőt. Rámutat valamire, ami ott lapul a tudattalanunkban, és ezért hálásak is lehetünk érte.
Az emberek egy nagy része két dologtól tartja magát távol: a felelősségvállalástól és a fájdalomtól, szenvedéstől. Ha keletkezik egy konfliktus, abból kimenekül, és az egész felelősséget a másik emberre hárítja.
A fejlődés, változás akkor lehetséges, amikor az egyén felismeri a saját szerepét, helyzetét és motivációját.
A külvilággal, másik emberrel való feszültség esetén fel kell tenni a kérdést: miért vagyok ebben a helyzetben? Miért vele vagyok? Mi a szerepem és felelősségem a helyzet kialakulásában? Szeretjük ezt elkerülni, és még ha igyekszünk is, gyakran nem találjuk meg a valódi válaszokat.
Azt kérdezzük: kell nekünk ez a helyzet? Nem, és már tovább is álltunk.
De így nem oldódik fel semmi, nem születnek meg az alapvető felismerések. Csak elodáztuk a megoldást. Mert az élet újra és újra elénk teszi a kérdőjelet! Mi pedig szenvedünk és menekülünk tovább, sokszor egy életen át!
A rossz hír az, hogy a fájdalmat nem lehet megspórolni. A fájdalom tanít és késztet bennünket arra, hogy menjünk le a helyzet legmélyére, és ott energiát nyerünk belőle. Azt mondjuk elég, és elkezdünk cselekedni. Elkezdünk tenni magunkért.
Ha minden 'negatívnak' bélyegzett tulajdonságomat inkább lehasítom, a tudattalanba száműzöm, csak hogy jónak érezhessem magam, akkor azt a világ újra és újra elénk teszi, konfliktusokon, más embereken keresztül!
Más szemében észrevesszük a szálkát is, a sajátunkban a gerendát sem. Sokszor ez azért van, mert a tükör szándékosan torzít, hogy végre észrevegyük, foglalkozzunk vele.
Sokszor hisszük, elég ha tudatosodik valami, és már el is múlik. De nem mindig van így.
A tudatosulás az első lépés a megoldás, a meghaladás felé. Felismerjük, leleplezzük saját késztetéseinket, motivációinkat, játszmáinkat, majd ezután el kell fogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.
De ez nem könnyű, hiszen pont azért volt ez a sok hűhó, mert nemigen barátkoztunk meg a gondolattal, hogy például bennünk is ott van az agresszió, a megfelelési vágy, vagy bármely nem szeretem tulajdonság. Mert mi már túl vagyunk ezen... Itt csap be az Ego, elhiteti velünk, hogy különbek vagyunk másoknál, a Másiknál!
De ez csak az ego trükkje. Minden olyan dolog, amely érzelmileg megérint, és számunkra visszataszító vagy elítélendő, az a lelkünk mélyén a Tudattalanban lapul, mert az ego oda száműzte.
Egyrészt nagyon sok energiánkba kerül a látszat fenntartása, másrészt az elnyomott tulajdonság néha a felszínre tör. Néha úgy, hogy belőlünk tör felszínre úgy, hogy magunk is megijedünk tőle, néha pedig másokra vetítjük, és a környezetünkben jelenik meg.