Kapcsolataink túlélésünket és önmegvalósításunkat szolgálják, emellett olyan célok eléréséhez segítenek, melyek túlmutatnak rajtunk. A kapcsolati rendszerekben olyan rendek hatnak ránk és irányítanak, melyek támogatnak, ugyanakkor követelnek tőlünk dolgokat. Motiválnak és vezetnek, boldoggá tesznek és korlátoznak, - akár akarjuk, akár nem, kiszolgáltatottjai vagyunk nekik.
Egy szűk csoportba, a származási családba születünk bele, ez határozza meg alapvetően életünket és kapcsolatainkat.
Ez után újabb rendszerek következnek, iskola, baráti társaság, munkahely és így tovább.
A sikeres kapcsolatok feltétele a kötődés, az adás és elfogadás közötti dinamikus egyensúly, valamint a rend.
Kötődés:
Az utód kérdés nélkül beilleszkedik a származási családjába, mélyen belevésődnek annak mintái és minőségei. Ellenállhatatlan erővel kapcsolódik oda. Ezt a kötődést természetesnek éli meg, bárhogy is fejlődik ebben a környezetben. A gyermek tudja, ide tartozik, és számára ez a szeretet.
Az ember egyik legmélyebb vágya, hogy tartozzon valahová, és ezért mindenre képes. Alkalmazkodik, átveszi a felkínált mintákat és szerepeket, legvégső esetben pedig az odatartozásért képes feláldozni egyéni boldogságát vagy akár az életét is. Ez a kötődés ennyire mély.
Az adás és elfogadás egyensúlya:
Minden élő rendszerben létezik egy állandó kiegyenlítésre való törekvés.
Az adás és elfogadás egyensúlya, - e természeti törvény vetülete az emberi kapcsolati rendszerekben. Ez az igény teszi lehetővé a kapcsolatokon belül a kölcsönös egymásra hatást.
A kapcsolat mélysége, fontossága az adás és elfogadás mennyiségétől függ.
Ha keveset adunk és fogadunk el egy kapcsolatban, ott kevesebbet is nyerünk. Minél többet adunk és kapunk, annál mélyebb a kapcsolat, annál boldogabbnak érezzük magunkat. Ez a tény erősen egymáshoz köti a kapcsolatban lévőket.
Aki szabadságra vágyik, csak keveset adjon és fogadjon el. Így kevesebb lesz az áramlás és a kötődés.
A nagy mennyiségű áramlást öröm és jóérzés kíséri. Ezért viszont, nap mint nap tenni kell. Ha úgy adunk, hogy nem fogadunk el, nincs kiegyenlítés, akkor ez a kapcsolatban lévőket eltávolítja egymástól. Aki nem tud kiegyenlíteni, az kényelmetlenül érzi magát. Eladósodik, nem érzi egyenrangú partnernek önmagát. Aki csak adni akar, egyfajta felsőbbrendűséghez ragaszkodik, és megtagadja a másiktól az egyenrangúságot.
A kapcsolatok szempontjából fontos, hogy ne adjunk többet, mint amit el tudunk fogadni, és a másik is képes legyen viszonozni azt, amennyit mi adunk. Az adás mértéke annyi, amennyit a másik képes elfogadni és viszonozni is!
Vannak, akik azzal próbálják megőrizni függetlenségüket, hogy megtagadják az elfogadást. Így nem válnak elkötelezetté, ettől különlegesnek és szabadnak érzik magukat. De e mellett sokszor ürességet éreznek, elégedetlenek magukkal és az életükkel. Legtöbbször ez a viselkedés egyik vagy másik szülővel szemben indul, és idővel más kapcsolatokra is átterjed.
Amikor nincs mód a kiegyenlítésre, például a szülő és a gyermekek között:
Az adás és elfogadás kiegyenlítése, csak egyenrangú partnerek között lehetséges.
Ahol nincs egyenrangúság, pl. a szülők és gyermekeik, tanár és a tanítványok között, ott más a helyzet. A gyermekek semmit sem adhatnak a szüleiknek, ami egyenrangú azzal, amit ők kaptak. (Életüket). Szeretnék viszonozni, de nem tudják. Felborul ezzel az egyensúly. A gyerekek mindig is adósaik lesznek szüleiknek, ezért is képtelenek az elszakadásra. Ha valaki nem tud valamit kiegyenlíteni, igyekszik eltávolodni, de az erős kötés, amit az adósság okoz, a valódi szakadást megakadályozza.
Megoldás az, ha a gyermek, mindazt, amit a szülőktől kapott, továbbadja, mégpedig a saját gyermekeinek.
